Lapszámok, 2009/1

„Elviselhető történetek”

(Ferdinandy György: Csak egy nap a világ. Bp., Magyar Napló Kiadó, 2008)

Novellák? Karcolatok? Vagy egyszerűen csak elbeszélések? Tulajdonképpen mindennek nincs jelentősége. Nemcsak azért, mert – az író idézetét idézve – a műfaj babonája meghalt, hanem azért sem, mivel az írások, fejezetek végezetül egyetlen művé forrnak össze. Regénnyé? A műfaj babonája meghalt.

Harminchárom novella három fejezetben. Háromszor tizenegy elbeszélés. Gyermekkor, ifjúság, forradalom itthon, majd emigráció, házasság, az életút furcsa kanyarai Franciaországban és Puerto Ricóban, végül túl mindenen, asszimilálva, feldolgozva a múltat, újból itthon. A történet a Sashegyről indul, és ide is tér vissza. A Sashegy egyszerre konkrét földrajzi hely (szülőhely, az ősök birtoka) és szimbolikus helyszín: a visszaemlékezés, a rátekintés, átlátás és megértés helye.

A harminchárom novella persze a hétköznapi lét mögött megbúvó mitikus létezés erővonalait is kirajzolja. Mert valójában pusztán hétköznapi létezés nincs is, s ez a novellák egyik legfőbb tanúsága. Minden történés mögött van valami más is, valami, ami valamivel összeköt, valami, ami új értelmet és célt ad az életnek. E mitikus hálózatban minden fontos elem megtalálható: a gyermekkor Édene, a beavatások sorozata, száműzetés, vándorlás, hazatérés; Anya, Apa, Ősök, Utódok.

Mielőtt a novellafüzérekről szó esne, még egy lényeges kitérő. Ferdinandy a könyv fülszövegében tesz egy rövid utalást Máraira. A kapcsolat azonban ennél sokkal mélyebb és szorosabb. A novellák és elbeszélések, bár nem annyira tendenciózusan és feszesen, de mégiscsak a Vallomások időbeli ritmusára emlékeztetnek (gyermekkor – ősök – út a világba – hazatérés). Az élet kezdete, a háttér is hasonló: jómódú polgári miliő, német eredet, érdekes családi sorsok. Persze a hasonlóságon túl lényeges különbségek is vannak. Márainak soha nem kellett megtapasztalni a reménytelen szegénységet, a proletársorsot. Ő külföldön is az a gazdag polgár maradt, aki Magyarországon volt. Ferdinandy, kiesve a polgári közegből (B-listázás) kalauz lesz, Franciaországban akkumulátorokat tölt, könyveket próbál eladni. És mégis: túl minden tapasztalaton, kulturális hatáson, magyar és polgár maradt. Nem tudta őt asszimilálni a Rákosi-kor, de Franciaország és a Trópusok sem.

A kötet első nagy tematikus egysége a gyermekkori élmények előhívásától a kivándorlásig tart. Az egész ciklust a felidézés gesztusa uralja. A jelen nézőpontjából úszik egyre távolabb a múltba, az idők mélyére. A hajtóerő a kíváncsiság, hisz mindenhol a múlt nyomait kutatja. Érdekli – s ez az érdeklődés az olvasót is magával ragadja –, hogy a háta mögött hagyott élet szereplői hogyan vészelték át az időt, mivé váltak. Furcsán összeérő sorsok gomolyognak (A piros kabátos lány, Snufákok, A csapat, Babó, stb.), és ezek a más emberi sorsok valahogyan részei az író saját életének. Megfordítva: az elbeszélő valamiképp részese minden más életnek. Az odafordulás mozdulata mögött lehetetlen nem észrevenni a személyiség mélyéből fakadó szolidaritást.

Visszakanyarodva a felidézéshez kulcsszerephez jut az apa, az anya, illetve a nagyszülők. Tehát az elhaltak. A szülőkhöz fűződő viszony ellentmondásos és tisztázatlan. Valószínűleg azért, mert az ő egymáshoz való viszonyuk is zavaros volt. Az apa alakja ezen túl titokzatos és megfejthetetlen is. Ki van zárva a családból, személye gúny és gyűlölet tárgya. Hogy ki is ő valójában, az majd csak jóval később válik világossá. Heroikus és bölcs, méltósággal teli ember. Tőle származik az írónak adott mély értelmű esztétikai intelem: „Elviselhető történeteket írj!” Az anya nem tud igazán anya lenni, legalábbis a tizenéves fiú látószögéből nem. Többszöri árulással, hűtlenséggel vádolja anyját, ironikusan kifordítva az „anya csak egy van” mondást. Azután persze kiderül, hogy az anya nagyon is anya, nem mond le fiáról, nem engedi, hogy belga „örökbefogadott” legyen.

A visszaemlékezések során kikristályosodik néhány kulcsmotívum: a csapat, a halál és elmúlás. Ez utóbbi kettő minden elbeszélés leválaszthatatlan attribútuma. A szereplők (maga az elbeszélő is) mind ennek vonatkozásában foglalják el pozíciójukat. Vagy a nemlétbe süllyedtek már, ahonnan az író emléke emeli ki őket, vagy éppen úton vannak a halál felé. A visszatérő motívumok közül kitörölhetetlen és borzasztó emlékként tűnik fel a bombatölcsér. Az életet adó nagyszülői (ősi!) kert a gyermek számára az Éden, a boldog önfeledettség létpozícióját jelenti. Ezt rombolja szét a becsapódó bomba, melynek krátere az aranykort képviselő nagyszülők (és a polgári életforma) temetője, sírgödre lesz.

A ciklust záró elbeszélés – Leltár a Hegyen – Márai Vallomásainak első részére emlékeztet. Az anyai ág, a Kassáról Pestre szakadt német felmenők életét, „alkotását” teszi mérlegre. Leltár: ami volt, és ami megmaradt. Emlék a naspolyának, a vadcseresznyének, baracknak, Jánosnak, az erdélyi fiatalembernek, Faragóéknak és a többieknek. És végül, ami maradt: a kilencvenöt éves Ninette néni Svájcba; „Vele kihal dédapánk ága.”

A kötet második egysége a vándorlás, a franciaországi és Puerto Ricó-i emigráció eseményeinek keresztmetszete. Különös férfiak, megóvott, védett nők, igaz barátságok, nagy szerelmek, utódok, válás és kisemmizettség (A harmadik halál). Ferdinandy a krónikás szerepében rögzíti a sorsokat, sorsfragmentumokat, a hirtelen felbukkanó és tovatűnő életeket. Mert „kell valaki, aki elmondja a dolgokat”. Ebben a részben található a kötet egyetlen tulajdonképpeni novellája, a Régi, szép idők. Az író nyilvánvalóan saját élményeit, az Európából történő kiszakadás traumáját fogalmazza meg az eredetileg francia nyelvű elbeszélésben. Az új világ a maga abszurditásaival, képtelenségeivel, mintha az egyik írói példakép, Déry Tibor regényhősének, G. A. úrnak a világát idézné.

Egyértelművé válik, hogy ez a világ nem asszimilálható, olyannyira más és megdöbbentő, hogy soha nem válhat otthonná, hazává. De nemcsak az elbeszélő nem tudja asszimilálni ezt a világot, a világ sem őt. Örökre idegen marad itt. Kolléganője és barátja, az egyik elbeszélés hőse, Castora ezt epigrammatikus tömörséggel fogalmazta meg: „Messziről jöttél, ezt nem tagadhatod. És soha nem értél igazán ide”.

Mindez akkor is igaz, ha vannak jó barátok, társak, egzotikus szerelmek (Chica), sőt új feleség és gyermek is. Vajon miért van ez így? Azért, mert a trópusiaknak nincs történelmük, nincs múltjuk. Gyökerek nélkül és gyökértelenek között nem lehet otthonosan létezni. A provincia nem képes felkínálni az élet teljességét.

A harmadik ciklus a dolgok elrendezésének a helye. A hazatérés feloldja a múlt zűrzavarait, tragikus eseményeit. Bár végső megoldások nincsenek, mégis sok minden a helyére kerül. Itt nemcsak a kötetnek, az életnek is az utolsó harmadánál tartunk. Innen, a vég közeléből visszatekintve különválik a lényeges a lényegtelentől. A világ azonban most egy teljesen új arcát is megmutatja, köszönhetően egy új helyszínnek, Floridának. Az emberi nyomorúság és kiszolgáltatottság olyan fokozata jelenik itt meg, ami a régi, már hátrahagyott világban teljesen ismeretlen volt. Ezt nem lehet tudomásul venni, de már nem segít a részvét és szolidaritás sem, mivel a szabad ember, a szabad polgár éppoly kiszolgáltatott, mint az indián vagy spanyol vendégmunkások: „Itt, most, a szabadság légüres terében, tanácstalan vagyok.”

És mi maradt a végére? Az öregség és betegség. A napi penzumok megírása. Az emlékezés, a múlt. És a jövő? „Nem gondolok a jövőre.”