(Vass Tibor: Nem sok sem. Válogatott és új versek [1997-2008].
PART Könyvek, Budapest, 2008.)

„satírhoz ceruzát”
Vass Tibor

Vass Tibor költészetének olvasása a jelek szerint zavarba hozza, legalábbis valamiféle külön (magát-nekidurálással megoldandó, vélt módon „önkínzó”, talán mindjárt „emberfeletti?”) feladat elé állítja mind elfogadóbb (pl. Bodor Béla),(1) mind pedig kevésbé elfogadó (elutasító? – pl. Gilbert Edit)(2) recepcióját. Csak tudnám, miért? Hiszen ha Tandori Dezső vagy Oravecz Imre nagy költő – márpedig efelől a kortársi befogadás diskurzusa alapján a legkisebb kétségünk sem lehet –, akkor Vass Tibor is minimum jelentős költő. Ha a Négy korál Weöres Sándora fontos dobást tett meg a variációs ismétlések látszatra idiotisztikus primitivitásának, nyelvi fundamentalizmusának versszövegbeli érvényesítésével (valójában egy geometrikus tudatosságú retoricitásnak a cvíder matematikatanár könyörtelenségével és következetességével történő rámérése által a líraolvasó közönségre), akkor ha Vassnál ilyesmibe ütközünk, minimum annyit illenék már megállapítanunk: sokszor lényegében ugyanezt csinálja szerkezetileg, mégis mennyivel jobban bírja szuflával! Nagyobb, mintegy, az ereje akár. Urambocsá’! Mert mennyivel nagyobb mondat- és bekezdéstömböket mozgat át az azonosság-illúziójú változatok időnkénti (újra-)behozásával a vers menetébe, mint egyik (elképzelhető) „mestere” a sok közül?! Messze tovább, egészen a kezdetekig megyek: Homéroszt(3) és az egész európai irodalom alapozódását köpjük szembe, hogyha az ilyenfajta eljárást le akarjuk söpörni az asztalról, vagy éppen csak fanyalogva akarunk polgárjogot biztosítani nekik a költői eljárások eszköztárában.

Ugyebár az Íliász azzal indul, hogy Bríszéiszt, a szép(arcú) és szép(hajú) rabszolganőt elszedik Brad Pitt alteregójától, Akhilleusztól, aki erre anyjához, Thetisz tengeri istennőhöz fordul panaszával, intézné már el Zeusznál, a főistennél, halandókat és halhatatlanokat kétségbevonhatatlanul megregulázó erejű uránál, hogy a trósz darázsfészket, Íliont ostromló akháj hadak kicsikét ráfaragjanak. „Minden más isten s minden jó hadszekeres hős / végigaludta az éjt; csak Zeuszt nem fogta az édes / álom: azon töprengett, mint tisztelje Akhilleuszt, / és hogyan öljön meg sok akháj harcost a hajóknál.” (II. 1-4.) S a „rettenetes Kronidész” (I. 552.) azt ötli ki, hogy „gonosz” (hamis) álmot küld rá Agamemnónra, a görög hadak fővezérére, miszerint eljött Trója megvívásának döntő pillanata, most bevehetik a várat. Pedig még de mennyire nem jött el ez a momentum! Mármost igazságértékétől függetlenül hólabdaként növekszik mindazonáltal az a nagyjából szó szerinti narratívum (valamint kontextualizáló, felvezető verbális körítése), míg Zeusz szájából az Álom sugdosó ámításán keresztül elér egészen magának az érintettnek, Agamemnónnak a „nagyszivü vének harci tanácsában” (II. 53.) megeső, és immár az epikus beszéd-idézésen belüli felidézésig jutó felszólamlásáig, hogy ennek anyagaként kerüljön elő az addigra eléggé ismert, talán „unalmasnak” is érezhető?!, mondásmassza: „... Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója; / tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen. / Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad, / mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok / szélesutú várát; nincs már két terve az égi / elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve / meghajlította, s vész csap le a trójaiakra...”. (II. 63-69., előbb is, most is Devecseri Gábor fordításában)

Ez tehát így, lényegében harmadszor már, és csak kb. 70 soron belül. És még hány hasonló retorikai esemény a két költeményben, és mennyire szeretjük őket? Akkor hát Vass Tibornál ne szeretnénk a hasonlót, „vasstibit” ne kedvelnénk? Vagy akárcsak kérdéses lenne a kedvelése, értékelése is?! Álljunk meg: „vasstibi”? A magát kisgyermekesen, kisfiúsan egyes szám harmadik személyben gyakran felléptető, megidéző, szerepeltető szövegalany a mindennapok, mi több: a mindenek reflektáló hőse Vass Tibornál; ahogyan a homéroszi retorikum delikvensei univerzumuk aktuálisan legfőbb összes történéseinek krónikás-kommentátoraként is a mindenről adnak hírt – szigorú enumerációik legalábbis nem csökkentik az epikus teljesség cselekményes szelekciójának-nivellálásának már eleve meglévő „gyanúját”, inkább még növelik azt. Tessék megkapaszkodni: epikusságról beszélek a költés, a költészet kapcsán! És úgy, mint annak legfőbb műveleti területéről, mégpedig ráadásul a hagyomány(osság), a leginkább tradicionális válfaja gyanánt. Kevesek, csak a legerősebbek által hozni-létesíteni bírt élet-textusról; lényegi egybeeséséről egzisztenciának, élményvilágnak, tapasztalati-átgondolási mintázatnak: a beszédben, a dikcióban, a (kevesen ismerik már talán a szót:) ductusban. Az a Megélés/Megírás-Desztillátor pedig, amely vagy aki Vass Tibor írásmódjában, rajzoló-skiccelő, aktivitását folyton és rögtön, majdnem azon-melegében megrögzítő, magáévá satírozó jellegű versírási vonalvezetésének gyakorlatpermanenciájában lényegében tényleg megszakítás nélkül csap le az anyagra, az alkotóra-alkotásra (vázoltatva vele egyik verset: satír-ikont a másik után), végül az olvasóra, az bizony előbb-utóbb az irodalomtörténetre és az irodalomtanításra is le kell csapjon a hazában: „Ha lenne áram, nem az áramról írnék, / az áram természetes, / hisz nyilvánvaló, hogy van áram, / a hiánya tűnik csak fel, / az, hogy ha nincs áram, / nincs Feszültségmentes vers, // nincs mit tanuljon iskolában a gyermek, / tételként húzzon a nagykamasz, / nótaként néhány irodalmi fantomasz mann, / nincs mivel kihúzni a gyufát, / nincs mi birizgálja egyesek csőrét, / íme, Vass Tibornak megint összejött, / nyihog a fenomén áram nélkül is.” (Feszültségmentes vers)

Hogy pedig az efféle, bízvást egy az egyben értendő, realisztikus-reális igénybejelentés vagy provokatív önprognózis miért lehet jogos várhatóan? Nos, Vass Tibor egyidejűleg Ady Endre-i és Kassák Lajos-i elhatalmasodása (e sorok írója által remélt és elősegíteni szándékozott folyamatos jelenléte költészeti-szellemi-kulturális-társadalmi-politikai-történelmi életünkben – Magyarországon ez a lírától induló visszavezetés tiszta sora!) igenis él a cizellált poétikum különben teljesen egyéni (az ismételhetetlen egyediség/szellemesség által hitelesített) eszközeivel is, amellett, hogy önkéntelen-tudatos programja a „minden-(b)írás” megszólaláskontinuummá összeérő-összeálló valóságos élet-textté, szöveg(b) irodalmi egybevezetéssé/szétnyitássá teszi be- és elfogadója számára tényleg összes költészeti munkáját, mindazt tehát, amit valaha leírt, leír és a jövőben még le fog írni. Mostani, hat korábban megjelent kötetéből, összesen legalább húsz éves alkotói pályájának vagy 12-13 évéből válogató könyvösszeállításának – amely nem a szokványos kötetenkénti mechanikát követve sorjáztatja elő a műveket, hanem más: tematikus-instrumentális tagolást ad azoknak (e költészet értékeit ilyeténképpen szerencsére jobban tudatosíthatva!) – az első, A hely szelleme című ciklusában több dolgozat is található, amely a nyelvi tudatosság/kreativitás/operativitás emblematikus bejelentésén túl (ami pedig önmagában sem lenne épp kevés – a nyelvi műalkotás mégiscsak elsődlegesen stiláris konstruktum, csókolom!) az írás-élet/élet-írás gesztuscsodáját különös, értékes, exkluzív és mégis-természetes közvetlenséggel történteti meg: Frakkció; maga a híres Hamismás; a Karácsonypapíros és a Kerti. Máris posztmodernségi potenciált fémjelez, műveltségi utalásaival – ezen alapvetően biztosan avantgárd lírauniverzumon belül – a Falator Mózes mondja, A salabakter filmje vagy épp az ebben a tekintetben leglátványosabb, a Lee Annácska hintalovon mondja. Ha pedig már ebben a ciklusban (? -könyvrészben) felbukkannak verscímű, versek (Fontos pénzes vers; Laikus vers a madáretetésről stb.), akkor az csak a második, alkotástechnikailag jelképes című Hangvétel-ciklus (e nemben a második könyvszakasz) jelzésmunkáját készíti elő: a Vass-költészet nem ritkán (egészen gyakran!) versezve versel, igen, szinte állandóan felmondva azt is, hogy ő, hát bizony, erős(en) irodalmi, művészeti produktum. S mint ilyen enged meg magának játékot önnön határaival, határátlépéseivel (jeleztük: az általános szellemi-társadalmi-politikai-történelmi felé – tessenek megszokni, ha tetszik, ha nem!); erejéből telik a stilizált önbecsmérlésre, önmegölésre is csakúgy (pl. Fölösleges vers), mint ahogyan a halálból való visszajövése is több a hely szellemének kísértetiességénél, lévén a Vasst-Még-Nem-Olvasó Nyárspolgár, az Ady-módra becserkészett-legyűrt-felemelt Országlakó megleckéztetése történik nála (Versfölöslegesség-megkérdőjelező vers; Egyik/Másik vers az Ön fölöslegességéről)...

A posztmodern-kompatibilitás leginkább a harmadik ciklus anyagából látszik ennél a költészet(i gyűjtemény)nél. De azért eme avantgárd/alanyi költésüzem itt található darabjai is egy szét- és össze(kon)textualizálódó, hatalmas, életnagyságú vagy annál is jóval nagyobb „vasstibor”-szobrot adnak ki, „tradicionális” értelemben. S annyira tradicionálisban, mint az óegyiptomi Osiris isten esetében, aki megöletett, szétszaggattatott, de összerakódott, feltámadott önnön elemeiből – minden tavasszal, újra. E mozaikosan feltagolt, nem feltétlenül könnyen összegereblyézhető építőkockákból álló líra első újtavasza, rekonstruatív „megoziriszedése” ez a gyűjtemény. Jöhet máris az első „bölcsészleltár”!(4)

 (1) Bodor Béla, XXXXX. Holmi 2004. 1. sz., YY-ZZ.

 (2) Gilbert Edit, Vass Tibor művészetéről. Műút 2008010., 86-89.

 (3) A szerzői névhez lehetséges módon kapcsolódó eltérő alkotói szubjektumok problémáját (az ún. „homéroszi kérdést”) nem itt kívánjuk megoldani (illetve eldönteni)...

(4) Vö.: „Ha elmennék, [nyomtatásban] ugyan [mi maradna utánam]...(?)” ([139]-142.)