Te tiszta hülye vagy! Ezt akkor mondta Szabó Julika, amikor poros, hajlott hátú utcánkban testközeli kapcsolatba keveredtem egy sztalinyeccel.

Az úgy volt, hogy a hernyótalpas jószág mögött hosszan tekergőzött egy vastag drótkötél, amellyel valamit vontathattak korábban, csak elfelejtették leszedni a traktor horgáról. Nem tudom, mi szállt meg, de mezítláb a kötélre léptem, hogy a kerékvágásban húzassam magam. A sodrony persze könnyedén siklott tovább a lábam alatt. Izgalmamban nem vettem észre, hogy a végén skorpiófarokként meredezik néhány felfeslett acélszál. Azt hiszem, zsilettpengék se irdalták volna kegyetlenebbül a talpam...

Elterültem.

A traktoros láthatta a visszapillantó tükörben, hogy valami kutya vagy gyermek fetreng mögötte a porban. Azonnal fékezett és dudált. A hangzavarra anyám, aki épp főzött, kiszaladt az utcára. A szomszéd házakból mások is hanyatt-homlok rohantak sopánkodni. Jaj, mi lett vele? Csak nem halt meg?! Nini, hát ez mozog! Jó anyám jobb híján a nyerstésztás kötényével törölgette a vértől ázó, poros talpam. Amikor kiderült, hogy nem tiport meg a sztalinyec, egy emberként lélegzett fel a csődület.

Szabó Julika is a felnőttek karéjában tolongott, s elképedve ingatta a szöszi fejét. Ekkora marhát, mint én, bizonyára még nem látott. Átellenben lakott velünk. Már iskolába járt, tudott írni, olvasni, számolni. A hátitáskájában gyönyörű színes ceruzák lapultak. A világoskék a szeme színét juttatta eszembe. Szabó Julika sokkal előrébb járt a való világ megismerésében, mint én, aki négyéves lehettem, s körülöttem nem hemzsegtek a játékszerek, kivéve azt az egyet, ami mindig kéznél volt...

Felnéztem Szabó Julikára, és nemcsak azért, mert magasabb volt nálam. Ő még azt is tudta, hogy a csillagok igazából olyan nagyok, mint az utcánkban akkoriban felállított villanyoszlopok lámpatányérjai, csak hát nagyon messze hunyorognak, azért látszanak picurkáknak. A döbbenettől tátva maradt a szám. Ne próbálj értük menni, kis hülye, csúfolódott, amikor egyszer elárultam neki a tervem: felmászok egy csillagért a házunk előtti oszlopra. Izgatta a fantáziám a sok apró, fényes pötty. A nagyszájú Veres Gabi is azzal hencegett, hogy felmászott egy póznára, igaz, nappal, és ellátott egészen a csordakútig, a madarak meg karnyújtásnyira röpködtek tőle. Hogy én milyen irigy voltam ezért! Annyira vágytam magasabban lenni a háztetőknél, a kútágasoknál, hogy majd’ belegebedtem. Apám azt mondta, ne higgyek Veres Gabinak. Hozzánk jár hazudni.

Azon a nyáron a kapunkhoz közeli betongólem lett az ipiapacs játék kiinduló- és végpontja, a messziről látszó lármafa, amelynek tetejére futó felhők könyököltek megpihenni. Esténként anyám ki-kitekintett az utcára, hogy saját szemével lássa: ott játszom-e a többiekkel a lámpa alatt. Míg nem volt közvilágítás, a nevem kiáltozta a sötétben. A többi gyerek velem együtt ordibált vissza. Anyám se volt rest: te, kimegyek, oszt rendet teszek köztetek! Fiatalasszonyként féltette a tekintélyét, és mindig zokon vette, ha az utcára csapott kölykök gúnyolódnak vele. Egyszer el is vert azért, mert meghallotta, hogy beálltam a pimaszkodók kórusába.

Az oszlop alatt estem át az első szexuális felvilágosításon. Hosszas faggatózás, türelmetlen unszolás után Szabó Julikától megtudtam, hogy a lányok combtövében megbúvó testrészt pinának hívják. De csitt, ez csúnya szó, nem szabad kimondani, kapott a szájához, mint aki megbánta, hogy nagy titkot fecsegett ki.

Na, nekem se kellett több... Azon mód kíváncsi lettem a csúnyának mondott szó hatására. A lányok gyűrűjéből kiváltam, és pár lépésről rikkantottam egy nagyot: pina! Azt az éktelen visítozást, ami ezután következett! Mintha róka sompolygott volna a tyúkól körül. A lányok szétrebbentek, és szégyenükben még az arcukat is eltakarták. De ez csak olaj volt a tűzre. Eszeveszett skandálásba kezdtem. Annak ellenére, hogy az ismételgetéstől napi-ra szelídült a szó, a sokkhatás túlszárnyalt minden képzeletet. Szabó Julika torkaszakadtából sikoltozott: hagyd abba, hagyd abba! Nem érted? Megmondalak anyukádnak, kis hülye!

Velem azonban nem lehetett bírni. Hogy is lehetett volna, mikor a csúfolódás tiszta forrására leltem, s törleszthettem a korábbi sértegetésekért! Szemem az égre emeltem, s mint egy tébolyult, megátalkodva folytattam a gonoszkodást. Már nem is én voltam az, aki incselkedett, hanem a belém bújt kisördög, akinek trágár szóömlenye ütemesen hasított a lányok visongásába.

Annuska néni, tetszik ezt hallani? Szabó Julika hangján szólt a kérdés, ami visszazökkentett ugyan a valóságba, de mit sem törődtem vele, mert körünkben az ijesztgetés egyik bevált módszere a felnőttek nevének említése volt, mintha csak a közelünkben leskelődött volna valamelyikük. Annuska néni amúgy az én szigorú erkölcsű, templomjáró nagyanyám volt, aki épp a boltból tartott hazafelé gyalogosan. Ötven se volt még, de a sötét fejkendői miatt kifejezetten öregnek láttam eszmélésem óta. Már messziről kiabált: megállj, te piszkos szájú kölyök, ezír’ megraklak!

Oldalra sandítottam, s lám, tényleg a nagyanyám közeledett. Szaporábbra fogta a lépteit, már az öklét is rázta. Nagyon dühösnek látszott. A szókezdő p hang menten az ajkamra fagyott... Nem akartam a családban sokat emlegetett pofonfa alatt ácsorogni, abból soha nem származott semmi jó, sarkon fordultam hát, és lendületből nekirohantam a villanyoszlopnak. Fejjel. Egyszerűen elfelejtettem, hogy ott van, hisz csak nemrég állították fel. Megszédültem, lerogytam a pózna tövébe. Már készültem megadni magam, de az ösztönöm azt súgta, pattanjak fel, ha meg akarom úszni a lányok előtti további megszégyenülést. Felugrottam, és irány a lankás kertünk aljában húzódó málnás, amely mindig menedéket nyújtott, ha verés fenyegetett. A sűrű vesszők átláthatatlan kupolaként borultak rám.

Nagyanyám egy darabig a kertkapura támaszkodott, onnan szólítgatott. Gyere előü, hallod, nem bántalak, na! Nem akart utánam jönni a kert végébe, mert visszafelé az emelkedőn fulladozott volna. A háború óta szívbeteg volt. A málnalevelek közül vizslattam a kezeit, hogy hátratette-e valamelyiket, ha igen, a vállánál kikandikál-e a pálca vége. Kivételesen mindkét kezét a csípőjén tartotta.

Restelkedve adtam fel a rejtekhelyem. Már nagyon fájt a dudor a homlokomon. Biztos, ami biztos, felfelé ballagva szívszaggató bömbölésbe kezdtem, hogy szánalmat keltsek magam iránt. Reméltem, hogy nagyanyámnak megesik majd rajtam a szíve, és nem náspángol el. Szokása szerint fejkendője csomóját egy mozdulattal kioldotta, majd villámgyorsan újrakötötte, aztán hamarjában kést kotort elő a kerti asztal fiókjából, s a hideg pengét trágárságom Káin-bélyegére nyomta. Látod, látod, sajnálkozott, a jauistenke megbüntetett. Hát szabad ilyen csúnyán beszílni? Szípen nízel ki! Mit mondok majd este anyádnak?

Még szipogtam egy kicsit, de nagyon megkönnyebbültem, hogy nem gyepált meg. Kunyeráltam tőle egy karéj cukrozott zsíros kenyeret, és kiültem vele az utcára, a kapunk elé, szemben a lányokkal, akik megállás nélkül sugdolóztak meg nagyokat kuncogtak. A túloldalról is jól láthatták a kék-zöld puklit a homlokomon. Szabó Julika nem állta meg szó nélkül: na, kikaptál, kis hülye? Meg sem várta a választ, tapsikolni kezdett: úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett! Mi mással vághattam volna vissza, mint az alig félórája megismert varázsszóval. A kárörvendezés nyomban sivalkodásba csapott át.

Ekkor nyílt az utcakapu. Nagyanyám jelent meg pár lépésre tőlem, a sötétkék vászonkötényében szemes babot vitt a szomszédba. Szabó Julika kipirult arccal mutatott rám: Annuska néni! Megint csúnyán beszélt!

A falat majdnem a torkomon akadt, s a szívem akkorát dobbant, hogy ha a bordáim nem tartják vissza, kiszakad a mellkasomból, s legurul a porba. El voltam készülve rá, hogy ezt most már tényleg nem úszom meg, nagyanyám cipóra veri a szám. De ő csak annyit kiáltott, és hozzá toppantott is a lábával, hogy csend legyík, én nem hallottam semmit!

Távoztában visszasandított rám. Csóválta a fejét, de mintha mosoly bujkált volna a szája szögletében. A szabadon lévő kezével úgy hessentett a kitartóan árulkodó lányok felé, mintha szemtelen verebeket ijesztett volna el a csirkeetetőtől. A póznához érve megpaskolta a beton sima oldalát, s a hüvelykujjával keresztet rajzolt rá. Kenyérszegés előtt láttam tőle ilyet. Meresztettem a szemem, de nem tudtam mire vélni a mozdulatát. Talán Isten dorongjának gondolta a póznát, és hálás volt azért, mert nem őneki, a szívbeteg özvegynek kellett elvernie engem?

Amikor az oszlopunk neonvilágítást kapott, már csak lélekben kapaszkodtam a nyíri gyepbe. Az új lámpa jóval több fényt bocsátott ki, mint a régi villanykörte, de esténként legfeljebb bogarak meg szúnyograjok dongták körül: a gyerekek szép lassan elfogytak a fényköréből. Mint ahogyan elfogyott nagyanyám is. Beteges szívére a debreceni köztemető fekete földje nehezedett.

Szabó Julikával még gyermekkorunkban kihátráltunk egymás életéből. Különös, hogy a két ágra font szőke haja és a ceruzakék szeme pontosan bevésődött, vagy csak képzelem, az arca viszont nem tör át az emlékezet ködcsillámain. Mint oly sok mindenkié a gyermekkorból. A fősodratú hangok is elkeveredtek már az uszadékhangokkal. Szabó Julika után azonban még mindig csilingel egy szó. Kitartóan, feledhetetlenül...