- Az megfényesedik, ahogy az ember öregszik. Kedves emlékeket őrzök onnan, csak eltávolodtam tőle kicsit. El voltam foglalva a magam megteremtésével, a munkámmal. De ahogy múlik az idő, egyre fényesebbé válik. Most, hogy itt vagyok Szolnokon, elég közel esik, most tudtam meg, öt év után, hogy van egy új út. Jászkisértől át tudok menni Pélyre, s egész rövid idő alatt odaérek. Néha elmegyek. A családomból már senki nem lakik ott. Gyakrabban visszajártam, amikor még ott élt a nővérem a férjével, aki iskolaigazgató volt.

Szeretem ott Akolhát puszta körül a Tiszát, átjárok Tarnaszentmiklósra, ott élt Törőcsik nagyapám, apám ott született. Pélyen néha találkozom még osztálytársaimmal. Nagyon szeretem az ottani orvost, dr. Ócsay Józsefet, szeretem Rozikát, aki varrt nekem ifjú leány koromban, és még mindig varr a családomnak. Annuskát, a templom mellett, meg hát szóval... Szeretek hazajárni.

 

- Legyen most egy tárgy, egy hangszer, amely valamikor közel állt Marihoz: zongora.

- Hát, igen... Én falun nőttem fel, el sem tudtam képzelni, hogy színésznő legyek. Nem láttam az útját. Gondolkodni sem mertem ezen. Szerettem volna táncolni, arra sem volt mód. Zongorázni akartam, azt sem tanulhattam. De amikor középiskolás lettem és Budapestre kerültem, egy Pintér Aliz nevű, elbűvölő asszony tanított zongorázni. Három év alatt egészen messzire jutottam. A vizsgakoncertek a Zeneakadémia kistermében voltak.

Szerintem nem lett volna belőlem sem igazán jó táncos, sem jó zongorista. Lehet, hogy rossz sem. Alkatilag talán a táncban, hangulatilag a zenében nyújthattam volna valamit. De soha nem tudtam megcsinálni egy hidat. Zongorázni pedig... Hogyan is számoljam ki? Ötvennégyben kerültem a főiskolára, hatvannégy, hetvennégy, nyolcvannégy, kilencvennégy... Negyvenöt éve nem gyakoroltam. Ha egy darabban van egy zongora, próbák alatt leülök mellé és egy kis Mozart-szonáta elejét játszom. Már csak azt tudom, meg a Szamárindulót... Nagyon sajnálom. Szerettem volna azokat a kis Bach-darabokat tovább játszogatni. De hát: annyit dolgoztam, zongorám sose volt, sokáig be sem fért volna a lakásomba. Hm... elmaradt.

 

- Engem ilyen szempontból elkényeztetett a sors, mert én, ami itthon létezik, azt hiszem, mindent megkaptam. Vagy hát: majdnem mindent. És mindent időben. Külföldön is nagyon komoly díjakat kaptam. Az egyik legnagyobb örömet az okozta, amikor Cannes életműdíjat adott ki színészeknek. Ezt tizenhárman vettük át a világon, de egyedül én voltam kelet-európai. Ráadásul minden más kitüntetési ünnepségre szóló meghívót a Hungarofilmen keresztül kaptam, de ezt a lakásomra címezték. Ez is, higgye el, nagyon fontos volt nekem.

Aztán van érzelmileg különösen értékes díj. A Nemzeti Színházban az egyik évben egy fiatal férfi, a másikban egy fiatal nő kapja a Farkas-Ratkó gyűrűt. Én addig ott csak buktam, mint Solvejg a Peer Gyntben vagy Viola a Vízkeresztben... Aztán, amikor leszerződtem, éppen színésznő kapta a díjat, és nekem ítélték oda. Pedig akkor, 1958-ban hihetetlenül nagy társulata volt a Nemzetinek. Mégsem azt mondták, hogy mit akar itt ez a kis filmsztárocska, hanem megelőlegezték a bizalmat a tehetségemnek, mert meg akartak erősíteni abban, hogy alkalmas vagyok a pályára. Pedig én nem tudtam a szakmát. Csak azt tudtam, hogy semmit sem tudok a színész szakmáról. Mégis mögém álltak...

Hát, szóval: minden díjnak örül az ember. Persze, ha arra gondolok, hogy Tolsztoj vagy Csehov megkaphatta volna a Nobel-díjat, de nem kapta meg, akkor megkérdezhetem magamtól: mit ér egy díj? De akkor is, mégis örömöt jelent, ha jön. Nekem azért is fontosak, mert megvédenek a tehetségtelen emberekkel szemben. Ha az én munkámat nem tehetséges emberek elemzik, akkor ezek a díjak nekem védelmet nyújtanak.

 

- Nem szerénytelenség: én a Nemzeti Színház része maradnék akkor is, ha soha többé nem játszanék ott. Tudja, a Nemzeti Színháznak van egy története, egy múltja. A nem odavalókat is befogadja, ők is játszhatnak ott. De igazán részévé csak nagyon kevesen válhatnak. Nekem kemény tizenöt évembe került, amikorra azok a falak befogadtak.

A Nemzetire szükség van. Amikor államosítottak mindent, megváltoztak a folyamatok. Akkor minden színház állami színház lett, központilag tartották el mindet. De most, hogy újra visszatértünk a rendhez, óhatatlanul a pénz diktál. Ezért jó Európai tradíció, hogy az állam a legtöbb helyen fönntart egy zenés és egy prózai színházat. Svédországban, Angliában Nemzeti Színház, Moszkvában Mahat, Párizsban Comedie Francaise. Ezzel kivédik a pénz diktátumát, és a szakma legjobb képviselőit, vagy inkább a legjobb képviselők közül néhányat odavesznek, és megteremtik számukra a lehetőséget, hogy csak a művészi munkára figyeljenek. Ezért fontos, hogy mindig legyen Nemzeti Színház.

 

- Volt két mumus az életemben, de a verset nem nevezném annak. Inkább, hogy nem tudtam színpadon sírni és nevetni. Technikailag mind a mai napig nem tudom ezeket biztonsággal megoldani. A Körhintában Újvári Viki szinkronizálta a nevetésemet. A felvételen persze még nevettem, de a stúdióban, szinkron közben nem ment. De volt egy harmadik mumus is: eltelt tíz év a pályámon, mire színpadon föl mertem ordítani. Mert addig hamisnak éreztem a saját hangomat.

Később valamennyire megtanultam. Volt úgy: Major kérte, hogy egy monológ végén jöjjön ki könny a szememből. Hihetetlen koncentrálással végül elértem, hogy mindig ott és mindig abban a pillanatban történjen meg.

A versmondás? Nagyon tisztelem, imádom a költészetet. Szeretem olvasgatni, szeretem, ha a költők mondják a verseiket, de nagyon kevés ember van, aki úgy tud verset mondani, hogy értsem is. Nem tudom én azt megmondani, hogy miért!

Amikor befutottam a Körhintával, rengeteg ORI-rendezvény volt. Rávettek engem, hogy menjek el egy vidéki városba és mondjak el egy verset. Soha nem felejtem el. Népszerű voltam, virágokkal vártak. Felmentem a színpadra, és belesültem a versbe. Alig tapsoltak, mert csalódást okoztam nekik. Este meg kellett ismételni, és újra belesültem. A főiskolán letérdeltem a színpadon, és megfogadtam, hogy soha többé nem állok ki nyilvánosan. Azóta rádióban, televízióban felvételről már mondtam verset, de azt is nagyon nehezen vállalom el.

 

- Az én életemben soha nincs leg. Nagyon nehéz megtanulni, nekem legalábbis nagyon nehéz volt, hogy az ember a sikerekből és a bukásokból is jól jöjjön ki. Azt szoktam mondani, hogy a legnagyobb bukásaim után - amikor elmúlt az első csalódottság - hittem legjobban magamban, és a legnagyobb sikereim eufórikus pillanatait követően ijedtem meg mindig. Számomra így természetes. A legszebb nyilván az, amikor úgy érezzük, hogy a munka nagyon szép és boldoggá tesz, és kell is a közönségnek. De vannak az ember életében nagy bukások, amik a pályán hihetetlenül fontos állomások. És vannak sikerek, amelyek jól esnek ugyan, de később már nem sokat jelentenek.

 

Tanítottam a főiskolán, itt, Szolnokon is. De ne kérdezze, mert nem tudom, hogy kell tanítani. Azt tudom, hogy hihetetlenül nagy erőt kívánt éntőlem. Megpróbáltam továbbadni azt, ahogyan gondolkodom a mesterségről és a színházról. Nekem nagyon nagy mestereim voltak, szerencsém volt. Én nem tudom úgy átadni a gondolataimat, mint ők, de szerettem tanítani. Egy-egy háromórás foglalkozás nagyobb fáradságba került, mint tíz-húsz próba a színpadon.

 

- Természetesen csak azoknak adok tanácsot, akik elfogadják, igénylik. És csak szakmai segítséget nyújtok. Ez azért van, mert én elsőre megértem, hogy a rendező mit akar, a fiataloknak meg talán még nincs elég eszközük, hogy rájöjjenek a megoldásra. Ilyenkor szoktam segíteni.

 

- Nem, ezek nem példaképek. Féltem most a fiatalokat, és nem csak a színészeket. Nem az ő hibájuk: fölgyorsult minden. Hirtelen kell sikert elérni, mert ha nem, elhullanak, és vége mindennek. Nincs idejük a szemlélődésre. Nem tudnak a múlttal foglalkozni. Pedig volt Mozart, volt Dosztojevszkij, volt Jászai Mari. Ha őt most hallanánk, biztosan röhögnénk rajta. De ha elolvassuk a naplóját, kiderül, hogy a gondolkodása a színházról ugyanaz, mint a mostaniaknak. Nem példaképeim voltak nekem, hanem ámulva tudtam csodálni, hogy egy-egy ember hogyan tud próbálni. Micsoda dinamikával tud Shakespeare-t mondani. Az ilyen dolgok inspirálják az embert. Az volt az én nagy szerencsém, hogy amikor bekerültem a Nemzetibe, nem tudtam semmit, nagyon sok újságíró eltanácsolt a pályáról, de ott állt mögöttem Gellért, Major, Apáthy és Várkonyi. Majd Major elhozta Gregorij Kornszkijt a Művész Színházból. Aki mellesleg Bulgakov és Szolzsenyicin legjobb barátja volt, aki dolgozott Sztanyiszlavszkijjal s aki fölnevelt négy-öt generációt. És azt mondta, fölnevel engem is, mert hallotta, hogy nem vagyok még elég jó színpadon. Ezek nagyon nagy ajándékok voltak nekem. Ő teremtette meg az én színészetem alapját, amikor azt mondta: belső energia nélkül a színpadon egy sóhaj sem hangozhat el. Ma is e szerint dolgozom.

Aztán találkoztam Ljubimovval, vénségemre hozta nekem Schwajda Vasziljevet, akik azért világnagyságok. Találkoztam Taub Jánossal, Zsámbéki Gáborral. Ők az én életem nagy ajándékai.

 

- Az embernek kifinomult érzéke van ahhoz, hogy megérezze: a fiatal nemzedék átnéz rajta vagy megbecsülés árad felé. Hát én ez utóbbit érzem, de mesterük nem vagyok. Rendezést sem vállaltam eddig, bár sokszor kérték. Szoktam mondani: úgy én is tudok rendezni, mint a világon sokan, de úgy nem érdemes. Persze, mit tudom én, annyi mindennel kacérkodtam már, lehet, hogy mielőtt meghalok, talán még rendezni is fogok. Na, de én a mesterségemet tudom. Nagyon nagy mesterek mellett a mesterséget megtanultam, de mester, az nem vagyok, azt hiszem, nem is leszek. Persze egy rendező mellett egy kezdő színésznek a megvalósításban tényleg tudok segíteni.

 

- Én élem az értelmiségiek életét. Nem szoktam túlértékeli, ez leginkább mesterség. Ugyanolyan, mint a többi. Van asztalos, aki készít csodálatos asztalt, meg kevésbé jót is. Ez persze le van egyszerűsítve, mert a színész nem szerszámokkal, hanem az idegrendszerével dolgozik. A színészet az a képesség, hogy az ember tud-e az egyik pillanatról a másikra úgy koncentrálni, az idegrendszerét olyan állapotba hozni, amit a pillanat megkíván. Ezt legjobban a gyerekek tudják. Nem, amikor produkáltatják őket, hanem amikor játszanak. Ezt a színész legjobb esetben is csak megközelíteni tudja. De természetesen ennek mesterségbeli része is van. Hogy alkotó-e a színész? Egy művet csak egy elme hozhat létre. Egy színpadi előadást egy rendező hoz létre, ő az alkotó, én ennek része vagyok csak.

A jó rendező belehelyez engem a műbe a saját akarata szerint. Mégis lehet valamennyire alkotás, amit csinálok. Ott jövök én, ahol a rendezőnek vége van. Úgy járni, sikítani, úgy mosolyogni és úgy gondolkodni az emberi gesztusokról, mint én - csak én tudok.

Vannak szórakoztató, úgynevezett bulvárelőadások. Ahol komédiás a színész, kiélheti személyes varázsát, ha van. De hogy artista-e? Jó dolog, ha úgy tud mozogni, hogy átrepüli a színpadot. Persze az igazán jó színpadi mozgás nem feltétlenül artisztikus. Inkább olyan, hogyha kell, valóban elegáns az ember, vagy ha háttal áll, akkor is elmondja, mi van benne. Ez mesterség.

 

- Amikor a Művész Színház igazgatója lettem, egy fővárosi hivatalnok követelte a diplomámat. Mondtam, hogy én nem a GANZ-MÁVAG igazgatója akarok lenni, hanem egy színházé.

Valamikor tényleg nem volt diplomám. Azért nem, mert hiányzott a harmadévi vizsgám marxizmusból. Akkoriban sokat filmeztem, időm sem volt, meg kedvem sem letenni. Molnár Gál jól emlékezett, hiszen a diplomaosztón én egy szál rózsát kaptam csak papír helyett. Aztán Nádasdy Kálmántól megkaptam a bizonyítványt, mert azt mondta, hogy az mégsem lehet, hogy emiatt diploma nélkül maradjak. Hát én bemutattam a hivatalnoknak is, hogy megnyugodjon.

Szóval: van diplomám, megmutathatom, ha valakinek feltétlenül erre van szüksége. Szerencsére általában megelégszenek az emberek azzal is, amit a színpadon vagy a filmen mutatok.

 

- Én falun nőttem föl, de hát Budapesthez kötött minden. Ott teremtettem meg magamat, ott dolgoztam. Most, hogy ennyi év telt el az életemből és hatvannégy éves vagyok, kicsit nekem sok Budapest. Persze nem ezért vagyok Szolnokon. Évekkel ezelőtt a József Attila Színházban csináltuk Schwajda Csoda című darabját. Nagyon jó előadás volt. Akkor írta nekem a Száz év magányt, s akkor jöttem le először.

Talán meg fogják bocsátani a szolnokiak: nem a legszebb város Magyarországon. De a színház jó színház. Most az épületről beszélek. Amikor átalakították, nemcsak a nézőtérrel törődtek, hanem azzal is, hogy a színész, aki itt éli le az életét, jól tudja magát érezni. Ez a színház jó színház. De most már nem az épületről beszélek. A pincétől a padlásig mindenki munkatárs. A titkárság, a takarítónők, a műszak, a világosítók, a színpadmester, mindenki magas színvonalon végzi munkáját. Ilyet korábban csak a Nemzetiben tapasztaltam. Aztán a harmadik: itt nem csak egy állandó mag csinálja a színházat. Az csak egy ideig jó. Volt olyan év, amikor harminc vezető budapesti színész és rendező fordult meg itt vendégként. Ők friss életet hoznak be.

És még valami, ami nagyon fontos, a legfontosabb: mivel hosszú évek óta színvonalas színház van Szolnokon, a városban és környékén felnőtt egy érzékeny és igényes közönség. Nekik szeretek játszani. És ennek van értelme.