A közeledő jelen, Együtt, állás, Papír, Mind, végig
A közeledő jelen
Fuldokló lavinában csúsztam együtt
egy egész fenyőerdővel, gyanútlan
sétálókkal és síelőkkel, hallottuk
egymás szívét dobolni, voltunk egy
álomi Amadinda. Tüdőmet lángok
mardosták, és olyan egyedül voltam, mint
egy elő-halálban, nem segített, hogy
ugyanezt érzik a többiek is. Túléltem, és
egész nap annyira cvíder vagyok –
Mintha fiatal anyám szólna rám
gyermekkorom múzeumából. Úgy
látszik, reggel a forró vízbe olyan
teafiltert lógattam véletlenül, amit
már nem gyártanak, és csak a harmadik
korty után éreztem ínyemen a régi, furcsa ízt.
Hát ideje van a teának is?
Akár az újság-előfizetésnek. Mintha
az tett volna végképp nagykorúvá, hogy
más lapot választottam, mint amit apám
olvasott. Aztán amikor hagytam lejárni, és
pár napig még reggelente kiballagtam a
postaládához, furcsa volt, hogy üres, de
megszoktam, és már nem hiányzik.
Megszabadultam egy fogságból, amit húsz
éven át nem éreztem annak. Belevágni valami
másba, új kölcsönből a régi kamatait? Mintha
egy iskolaigazgató azon törné a fejét, kivel
tudná a helyettesítő tanárt helyettesíteni.
Aztán a gondot félrelöki, és bezárja az iskolát.
Mégis mintha egy végtelen körbetartozás
működtetné a világot, melyben mindenki
ígér és követel. A polip-büró szakadatlan
ülésezik a virtuális térben, szívó és fojtó
csápjaival mindenhová elér. Az egyik
kistérség lassan elszikesedik, a másik egyre
ingoványosabb. A harmadikban mindig reng
a föld. A negyedikről nincsen semmi hír.
Ha majd egyszer eljutok a legmélyebb
szurdokvölgybe, és lesétálok egy fordított kilátó
lépcsőin, szememhez tartom a közellátót, s mint
távoli bolygókat, nézem és csodálom a lencsén
sötétlő porszemeket, érzékeim utolsó lobbanásait.
Együtt, állás
Micsoda térkép! a tengert mutatja,
ám a hullámokról megfeledkezik.
És az a kis nyíl is lemaradt róla, ami
azt jelezné, hol állunk most.
Elevez előlünk a víz, nélkülünk
úsznak el a cet-hajók. A nyálkás,
emésztő sötétség helyett agyunk
szirmait tépdesi egy kéz: nem szeret.
Dühödt kazán a nap, fűti az izmot,
a vért, de vajon tudja-e, hány fokon
forr az ember a fénybe ájult partokon?
Papír
A szöveg gyártósorain
éjjel megáll a folyamat,
A vers bioritmusa kihagy,
reggelig várnak az amino-szavak.
Vagy mégse? Álmomban
megszületik egy város,
papírból vannak a házai.
Ahogy felébredek, azonnal
elmondom neked, mit láttam,
s mielőtt indulnék le a műhelybe,
hogy beindítsam a gépeket,
gyorsan kitalálunk egy nevet neki,
és egy darabig közösen
hajtogatjuk, hogy
Origami,
Origami.
Mind, végig
Amikor végre a pénztárhoz ért,
elhúzták előtte a függönyt, aztán
ahogy ellépett csöndben,
a mögötte álló megkapta a jegyét.
Kóválygott az álmos délutánban,
szerette volna tudni a szerepét,
egy jelet követett a járdán, ami
elfogyott egy park közepén.
Valahol rebbent egy pillangószárny,
itt ledőltek az árnyékok tornyai.
A zsebe kiszakadt közben, és
szétgurultak mind, a vigaszgyöngyei.
Aztán egy holtág, szenteltvízzel teli.
Letérdel, mohón iszik. Rájön, hogy
mindvégig szomjazott, míg eljutott
a gyermekkerttől a békeudvarig.
Vissza a tetejére