Lehet mégis másról beszélni a felszín alatt (Harcsa Béla: Hiánylét)

 

 

Harcsa Béla: Hiánylét. AS-M Kft. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Irodája, Új Néplap, 2013

 

Harcsa Béla második verseskötetének (az első Szüret a Paradicsomban címmel jelent meg 2003-ban) nyitó- és címadó verse a „hiánylét”-nek nem elvont (költészet)filozófiai vonatkozásairól, hanem nagyon is alanyi módon a fájó egyéni időtapasztalatról, az emlékezés és a felejtés, azaz a jelen-lét és hiány-lét megélt kettősségéről beszél: „nem vagyok szerethető / csak szerető / sorsomat múltadba / temető / mint versben az írásjel / elhagyható / de pontosan hozzád / gondolható / nem pótolhatatlan / lételem // alig fájó / hiányként / létezem”. A kötet több verse is a csak töredékesen felidézhető múlt emlékdarabjaiból építkezik, s talán ez a helyenként melankolikus-nosztalgikus múltidézés, illetve az ezen felülemelkedő ironikus látásmód a legsajátabb vonása Harcsa versbeszédének.
E versek némelyike olyan, akár egy darabjaira szétszedett arc, amelybe némi erőfeszítéssel mégis beleláthatjuk, amelyen együtt láthatjuk az egészet, azaz a rész és az egész alakzatai furcsa, olykor groteszk, törékeny, feszült, nyugtalanító egyensúlyba kerülnek.
A kötetben akadnak versek, amelyek poétikai szabályozottságukkal, valamint tárgyi mozzanataikkal, a valóság részleteinek felvillantásával, felidéző erejükkel, értelemadó reáliáikkal segítik az olvasót az összefüggések megtalálásában. Ilyen pl. a kevésbé kihagyásos, a többitől ezért elütő, a már-már Szép Ernő-sre, édes-bús dalosra hangolt, a részleteiben is szép, megkapó Randevú montázs, amely nemcsak sejteti, hanem ki is mondja a hiányérzetet: „Mégsem ő az mégsem ő / A felém karcsún lépdelő (…) // Én bolond hiába vártam / A százszorszépek városában.” Harcsa képteremtő fantáziáját dicséri a metatézis egy gyönyörű példája ebből a költeményből: „A százszorszépek városában / Hűlt az idő kávémban.” A hiábavaló várakozásnak és az idő kérlelhetetlen múlásának a képével előbb szinte az időtlenségbe szélesedik a vers tere, majd utolsó – egy kopár, tárgyilagos élettényt közlő – sorával hirtelen beszűkül, ezzel sajátos feszültséget teremtve: „Negyvenöt is elmúltam”. Ugyanennek a ciklusnak a Nyár című darabja vázlatosabban ugyan, de az előző versben megismert arc változatát rajzolja. Hangja ironikus és érzelmes egyszerre: „a fájdalomra emlékszem / hogy sistergett / mint kockakövön a köpés / a szégyen mért / sodródik tova ki a / szívemben élt benn (…) / jaj miért hagyom”.
A három ciklusba („lehetmégis”, „másról beszélni”, „a felszín alatt”) rendezett harminchét vers a versalakítás, -szervezés különböző módjaira kínál példákat, egyszersmind jelzi Harcsa Béla költői regiszterének sokszínű gazdagságát. Vannak köztük a lírai tradíciót hasznosító, a hagyományosabb versbeszédet megidéző, világos ritmusképletű, strofikus vagy egytömbű szövegek (Ariel, Égben lakó fiúk balladája, Tavasz), képvers (Önzés), bölcseleti-irodalomtörténeti hátterű, műfajilag nehezen meghatározható költemények (Napló, napló, Tao tea, Elég iák, Versmérgezés, Parti Nagy Lajoshoz, 2 vers P. emlékére, Rendelt vers Bartók szülinapjára), a torzók, töredékek hatását keltő, enigmatikus darabok (Piszkozat, Fogarág minták), haiku tömörségű „verssűrítmények” (Az fáj, Biológia, Egy hívőre, Életfilm), és a valóság részleteiből építkező, már-már szociografikus pontossággal fogalmazó, narratívabb, oldottabb versbeszédre is találunk példát (Egy útról, Apám, Gyula úr a tepsiben).
Felmerülhet a kérdés, hogy egy viszonylag vékony verseskönyvben a távolítás és közelítés, a tüntetőleg vállalt, majd iróniával vagy keserű humorral kioltott elégikus személyesség, a versegészt építő és azt lebontó szerzői szándék, a narráció és a redukció kettőssége, azaz a lírai modulációk, a versalakító eljárások, a formálási és közlésmódok sokfélesége nem bontja-e meg a kötetszerkezetet. A kérdés jogos, de a könyv egyvégtében való elolvasása, a versek „egybeolvasása” megnyugtató választ ad: egyrészt nagyon feszesek az egyes ciklusok (a cikluscímek önmagukban is kohézióerősítő szerepűek, hisz összeolvasva értelmes mondatot adnak), másrészt a szólamok sokféleségéből, a különböző beszédmódokból félreismerhetetlenül kihallatszik Harcsa Béla hangja. Nehéz lenne e polifónián felülemelkedő és gyakran a versek hátteréből felhangzó hang „akusztikai jellemzőit” megfogalmazni egy rövidke recenzió keretein belül, ez egy hosszabb stíluselemzést igényelne, mely feltárná a mondatok, szövegek különböző rétegeit, mögöttesét is. Hogy miből tevődik össze ez a hang? Csupa sejtelemből: múltból, hiányból, nosztalgiából, egy cseppnyi fájdalomból, ilyesmikből…
Harcsa Bélának a filmkészítői múltjáról tanúskodó, imaginatív, allúziókkal gazdagon átszőtt, érett, erőteljes élménylírája tehát a kihagyás és a kiemelés, az emlékidézés és az időnkívüliség, a birtokolt és a hiányzó idő határhelyzetében formálódik. Végső soron a kötet egésze azt sugallja, hogy e kettősségek szorításában, vagy épp ezek ellenére lehet mégis másról beszélni a felszín alatt.

 

Vissza a tetejére