Felém fordul, nevét mondja: Zápor György

 

                        A hónap december, két éve vagy tán valamivel több immár, karácsonyi lapbemutató, lehetünk vagy húszan, összesen ennyien, esős írók-költők, a Szerzők és a közönség, péntek vagy szombat, szerelemcsütörtök, dobszerda, igazából hétfőtől vasárnapig bármelyik nap lehetett, mindegy is, mikor, minden végleges, a pillanatok is, a múlás is, a maradás, az érkezés és a távozás, esetleges szinte, honnan hová, ülve vagy állva, lépve, el vagy vissza, közeledve, távolodva, távolodva ------

                                                                        Henri Michaux, Mi-cha-ux, így kell írni, betűzöm, Nyugodjék lázadásban, olvastad-e?, nem?, pedig érdekes, izgalmas francia költő a múlt századból, jegyezd le a nevét, keresd meg a kötetét, a szürrealisták második nemzedékéhez sorolják, bár szerintem besorolhatatlan, én a novelláidat olvasva folyton rá gondoltam, meg Kafkára, meg Hajnóczy Péterre, olvasószerkesztőként araszolgatva a mély fekvésű szövegeidben (az Esőben addig megjelent Lófia, Filmélmény, Az élet értelme, Csend) vesszőtől vesszőig, ponttól pontig, akár az utca járdátlan oldalán, vagy mint ki éjjel vízbe gázol, s minden lépést óva tesz, hisz egy pont is gond, egy vesszőben is meg lehet botlani, egy gondolatjelen is el lehet csúszni, hiába kapaszkodik az ember a betűkbe, aknamező, hadműveleti zóna, bizony, gyorsan megérti a Z, hogy miért nem szeretheti az A-t, ez utóbbi még odasúgja Z-nek: én azt gondolom, de már nem fejezheti be, mit gondolt, tíz centiméterről tarkón lőtték, akár az összes betűt, és a Z-t is, na, ezért nem olvashattam a szövegeidet a nem tudás önfeledtségével, reflektálatlanul, belefeledkezve a nagy csendbe, melynek dallama van, és pont középen a szünetjel, ugye, melyre egy szomorúszínű, számozott ló eltáncolta magát, miközben a rádióból kiorgonált az esti szomorú,

                                          a líra háttérderengése, verseimet átírom prózába, mondod váratlanul, nem akaratlan eltolódás ez, hanem szándékos eltávolodás, elkülönülés,

csonkolt igéid estére szépülnek, enyhül a vérzés, révülnek, hülednek, dermednek, alélnak, csitulnak,

                                                                                 veregetem lovad nyakát, Lófia, nézz rám, nem tudom kihúzni a szemét a homlokomból,

                                                                   napok óta Virág Dóra jár az eszemben, hegedű és hárfa, hulló gyümölcsöktől illatozó hajnali kert, a harminchat leggyakoribb női név közé tartozik, első névként kb. 0.3518 %-nyian viselik ezt a nevet (harmincötezer-száznyolcvankettő nő), második névként 0.0453 % (négyezer-ötszázhuszonöt nő), ha megvizsgáljuk karaktereit, meglátjuk, hogy nevében összesen kilenc karakter található, ebből két olyan van, amely nem írható le az angol ábécé betűivel (angolul Dora Virag), a fenti karakterekből összerakható magyar szavak: ad, adó, ág, agár, ár, ára, ária, árva, dagi, dia, digó, dió, drága, óda, óra, rádió, rag, rág, riadó, rigó, vad, vád, vág, var, vár, varr, vidra, virág, a talált szavak száma 28, a leghosszabb  5 karakteres, de a numerológia (vagy más néven számmisztika) alkalmazásával jósolni is lehet e névből, ui. a neveknek numerikus értékük is van, és ez az érték legalább annyira fontos, mint a születési dátum, a számmisztika segítségével ki lehet számítani minden név rezgésszámát, azt, hogy milyen energiát vonz magával, azaz Virág: 4+9+9+1+7=30,  visszaszámolva: 3, Dóra: 4+6+9+1=20, redukálva: 2, és nekem is van Virág vezetéknevű  ismerősöm, igaz, ő Ágota, egykori könyvkiadói kollégám feleségét hívták így, Virág Ágota, mély hangrendű utónév, akár a Virág Dóra, őrzi e nevet két novellád és egy versed („ej, Virágom! / te sem írsz már. / utolsó méled most húztam / a vé betűs mappádba. / azt meg tovább. az elmaradókhoz. / gyűltök. / mint lopott biciklik után / az otthon tárolt pumpák.” – Magángyűjtemény), egyébként kb. 35-40 versed jelent meg a Dokkon (dokk.hu), a szerkesztői besorolás szerint egy részük maradandó csak, mert tény, nem az öröklétre törtél versmondataiddal, egyik-másik szinte élőbeszédszerű és túl laza szövésű (árulkodó az egyikhez, a Szerelmem, kis hülye címűhöz fűzött megjegyzésed: „Ez volt meg legelsőnek: pornócsatornástul fizeti a kábeltévét. Hallottam a HÉV-en. Szóval innen-onnan lopkodok.:) – akárcsak Apollinaire tette a conversation poems-eiben, ún. beszélgetésverseiben, fűzöm hozzá), túl könnyű kézzel nyúltál a lírához, a blogolvasók visszajelzései azonnaliak és direktek voltak („Nagyszerű, gyönyörű vers. Őszintén mondom, annál a résznél, hogy „nem maradt”, elsírtam magam – mire te megköszönted a véleményt és a sírást is…), az indoklással, érveléssel nemigen törődve („Zápor György sztem k.a jó” – olvasható a sommás vélemény az Előszezon c. versblog felcímében), ennek ellenére kitelne belőlük egy karcsú kötetnyi, hozzá a hat próza, novella, prózavers, köztük a két Virág Dórá-s, igaz, a groteszkre hangszerelt sakknovellában, a szertartásszerű sakkjátszma lépéseinek már-már a líra ritmusában váltakozó mondatokból felépülő, az egyes bekezdéseket következetesen újramondó Lófiában csak az utolsó mondatban lép elénk,  

                                                                    „felém fordul, nevét mondja, Virág Dóra”,

de a Filmélmény nővéralakja és Az élet értelmének Kriszta-Beája egyazon személyiség, nyugtalanítóan kiismerhetetlen, személytelen, mégis – épp a hiánya révén – felismerhető, erőteljesen jelenvaló, a Virág Dórában – a nem működő bankkártya ellentételezéseként – ugyan másfél hétre belép a magányos férfi életébe mint a „lelki segély, harmóniateremtés, stresszoldás”, a múltépítés szakértője, hogy aztán végleg eltűnjön gyerekestül, ráébresztve a károsultat kifosztottságára, kiszolgáltatottságára, hétköznapi életének infernális, sötét reménytelenségére,  

                                                                                                                                     mert nincs visszaút, minden végleges, húsz híján valamennyi bárány elpusztul, azokban a piszkos kabátokban, amiket rájuk gombolt a születés (csapó, háttérzene, a rádióból kiorgonál az esti szomorú), csak a groteszk-horrorisztikus játék folytatódik, „a négy otthagyott mind boldogabban és mámorosabban repked, és már egyre kevésbé a pénz után úsznak, mint inkább a saját gyönyörűségükre szálldosnak a sínek felett” (Csend), mert az élet értelme is csak annyi, hogy „bevágtam egy nagy pohár konyakot, beraktam valami klasszikust, aztán a vécé, kezemben újság, sietve kerestem egy cikket, mielőtt pakolnék egy adagot, értesülésem legyen valamiről” (Az élet értelme), és ebből a kafkai világból csak olykor-olykor, amikor világosodik, rövid időre nyílik résnyire ablak a derűsebb valóságra, amelyre olyannyira szomjazunk – olyankor láthatjuk az embert a szemközti ház tetején, aki egy hosszú bottal kezdi piszkálni a holdat, ha pedig lenézünk, le a hétemeletnyi magasságból, megpillanthatjuk a fűben békésen legelésző csillagokat (Kérdőív).

Vissza a tetejére